Már ennyien látogattak meg minket:

Szavazás

Hogyan értesültél erről az oldalról?

Kedvelőink

Banneradatok

Érintés!?

Érintés
2012. 12. 24. 23:35

 

A halványan megvilágított havas útra csorgó sötét folyadék látványa és a szédülés okozta émelygés érzése, kisvártatva rádöbbentett, hogy mi is történt velem az imént valójában.
Mikor az arcomhoz nyúltam, nedves, selymes melegség öntötte el a tenyerem.
Szédelegve fordultam a nagyobb fény felé és a könnyeimen keresztül láttam, amint ujjaim között, elnyúló cseppekben csorog le a nyállal keveredett vöröslő vérem, a még szűz, friss, ropogós hóra.
Kissé meglepődtem magamon, hisz se fájdalmat, se ijedtséget nem éreztem egyáltalán.
Sőt érdekes nyugalom szállt meg, melynek hatására figyelmesen körbe néztem a tájon.
Csillogóan fehér, kellemesen hideg, téli csend honolt a megdermedt lakatlan területen ahol az enyhe ködön keresztül átszűrődő, távoli sárgás lámpafény teremtett barátságos hangulatot.
Jól emlékszem mindenre.
Még arra is, hogy ugyan már ekkor tudtam, elég súlyos lehet a helyzet, mégis először csak arra voltam képes gondolni, milyen szép is most minden körülöttem.

Aztán, lassan tisztulni kezdhetett a fejem, mert számtalan, talán értelmesebbnek tűnő gondolat futott át rajta, szinte egyszerre.
Az első azért mégis az én jó anyám volt, aki éppen nem sokkal ezelőtt, indulásomkor féltett szokása szerint, hogy vigyázzak magamra és én erre persze szokásomhoz híven, csak csitítottam aggódását mondván, már nem vagyok gyerek.
Emlékezésem közben a hóra köpködtem, csurgattam a nedveim és próbáltam felmérni a károkat az arcomon, s a többi gondolat is sorban megérkezett.
- Már csak ez hiányzott a jelenleg amúgy is balszerencsésnek mondható életembe, na most aztán így kinézve biztos könnyebben fogok munkát találni az ünnepek után.
Előkerítettem pár zsebkendőt, amit azonnal meg is töltöttem pozitívan nullás véremmel, és ez alatt olyan felfedezést tettem a nyelvemmel, amitől még jobban észleltem az engem ért veszteséget.
A két első, fölső fogamat már biztosan a betonon hagytam, minek ténye csak fokozta sejtésem, hogy nagyobb a baj, mint ahogyan azt érzékelem. Mégsem lettem ideges, mi több már furcsálltam is, hisz bár alapvetően nyugodt embernek számítok, de most azért mégis csak érthető lenne az indulat érzése.
Ekkor a helyszínre pillantva láttam meg a nagyobb, talán valódi életveszélyt rejtő útszegély meglepő közelségét. Csak tőle tíz centire történt meg velem ez a baleset.
Ebből adódóan persze több új, fontosnak tűnő gondolat is befurakodott a „régiek” közé, s időközben megint zsebkendőket szedtem elő, vigyázva a ruhámra, óvatosan, mint eddig, nehogy összekenjem.

Mi lett volna, ha oda csapódok? Miért nem úgy történt?
Még azt is elárulom, hogy azóta is úgy vélem, akként kellett volna lennie.
Ugyan mit veszített volna velem a világ?
Csupán egy rabszolgát!
Vagy akik úgy gondolják, ismernek, azok kit veszítettek volna?
Talán egy jó testvért? Egy szorgos fiúgyermeket? Egykori kollégát? Igaz barátot? Esetleg valódi szeretőt, igazi szerelmet? Lelki társat? Vagy valamiféle tehetséget?
Olyan kár lenne értem egyáltalán?
Szinte láttam magam, az út szélén, fejem a havas útszegélyen, körülötte a vérem szétfolyva, mint egy fekete glória, ahogy ott fekszek abban a teljes és tökéletes, meghitt békében reggelig, amikorra már csak a kihűlt, fagyott tetememet találhatják meg.
Aztán meghallottam felzúgni a bazilika harangjait és a még szédülő eszméletembe jutott, hogy állítólag ma van Krisztus születésének napja, bár tudom ez nem is igaz és, hogy most jön az öröm, a békesség, a család, s legújabban a szeretet áldott, szent ünnepe.
Ja.
Év közben meg marják egymást az emberek.
Talán ezért úsztam meg ennyivel, mert karácsony van?
De ha igen akkor vajon mi, vagy ki ennek az oka és mi velem a szándéka?!
Mikor tudom már meg végre biztosan a válaszokat?
Midőn az utolsó zsebkendőket használtam el, megint eszembe jutottak anyámék.
Vissza kéne indulnom hozzájuk, de ha így meglátnak, akkor halálra fognak rémülni. Talán inkább haza kellene mennem, hiszen úgy is nagyon fáradt vagyok mindenféle szempontból, és lehet, akár végleg el is aludhatnék ezzel a kába fejemmel.

Kezem mégis a telefon után nyúlt, már nem is tudom miért, talán nem is én akartam, talán igen.
A testvérem először azt hitte, megint csak viccelek, amit gyakran elkövetek, mikor azonban megláttak az ablakból, ahogyan tolom a biciklit, és fogom az arcomat, már tudták most sajnos mégsem tréfálkoztam.
Anyám ápolónő létére nagyon megijedt „mit tettél, azzal a szép arcoddal” ezt hajtogatta és persze én vigasztaltam őt, nem ő engem.
A testvérem a tenyerébe temetkezve, mormogta, „ezt nem hiszem el”.
Az újdonsült kedvese pedig a kerek szemeivel ámultan nézett rám, és így szólt: "mintha a Klicskó szétütött volna te.”
Apám először csak szó nélkül csóválta a fejét, aztán a maga módján enyhíteni próbálta a helyzetet.
Mindenki ledöbbenve szörnyülködött rajtam, engem kivéve, míg én szépen mindent elmondtam, ahogy történt, majdnem, kivéve a durvább részeket, mert a látványom így is elég borzasztó volt.
Persze hiába mentegetőztem, milyen óvatos voltam, lassan mentem és mégis olyan gyorsan, egy pillanat alatt megtörtént a baj, hogy tehetetlen voltam. El is hitték nekem az igazságot, minek ellenére a fejmosást természetesen mégis illőn megkaptam.
Miután valamelyest rendbe hoztam magam, és még hülyéskedtem is, mondván „elpusztíthatatlan vagyok”, anyám ragaszkodott hozzá, hogy eljöjjön velem, mivel nem akartam ott maradni. Nem mert egyedül hagyni, így hát rövid búcsú után elindultunk.
Útközben sok mindenről beszélgettünk, már amennyire én képes voltam rá, az emberek pedig épp hazafelé tartottak az éjféli miséről.
Milyen furcsa és érdekes helyzet, gondoltam.

Otthon aztán, hagytam, hogy anyum gondoskodjon rólam, és azért persze nagyon jól is esett. Aztán ellátott jó tanácsokkal, hogy majd egyedül is boldoguljak.
Azt mondta, ha van időm, borogassam. Én erre ezt válaszoltam neki „anyu időm az most van, csak fogam nincs” Ezen nagyot nevettünk a körülményekhez képest, aztán nemsokára úgy elaludtam, mint akit tényleg kiütöttek.
Amikor délben felébredtem, egy pillanatig azt hittem, talán csak egy rossz álom volt.
Anyum reggel elment dolgozni, és én már régen éreztem magam ilyen nagyon egyedül. Most, ilyenkor, amikor igazán kéne, még egy olyan társam sincs, aki legalább kicsit törődne velem, csupán holmi szeretetből.
Belenéztem a tükörbe és elnevettem magam, ami ettől egészen könnyekig fokozódott.
Az orromtól lefelé, a szám és az ajkam lehorzsolva, feldagadva, betörve.
Amikor eszem-iszom, itt-ott kifolyik kicsit.
Legalább három hét gyógyulás és a fogászom munkája kell hozzá, hogy látványra újra a régi, jól megszokott lehessek, amennyire telik majd rá egyáltalán.
A fejem még kótyagos, de az állapotom ellenére belül nem törtem össze, és nem is szégyellem a kinézetem. Igazság szerint olykor még szórakoztató is.
Azóta is többször eltöprengek rajta, mit is jelenthet ez az egész, hiszen annyi mindenen múlt az, ami történt.
Vajon ezek után jobban fogom érteni a dolgokat?
Mi volt ez? Nagy pofon az élettől, figyelmeztető jel, vagy csak véletlen!?
Sorsszerűen történnek a dolgok vagy csak úgy maguktól?
Újra és újra felvetődnek ezek a kérdések bennem!
Vajon mit, és hogyan kéne átgondolnom ezek után?
Mi érinthetett meg ott, és pont akkor, azon az estén, a betonon kívül?

Ezúton is köszönöm a törődést azoknak, akik akár csak egy jó szóval, tanáccsal, bármivel enyhítenek nekem ezen a nehéz időszakon!

Vége.

 

2012.12.26.

 

Értékelje a verset, hogy mennyire tetszett: 
Még nincs értékelve

Hozzászólások

No Avatar
Erika (nem ellenőrzött) on 2014. június 17. 11.32

"de remélem hamarosan már csak a múlté lesz.,, Ez ok , de akinek nincs múltja annak nincs jövője sem ;).
Rossz emlék is lehet "jó,,...sőt , néha az embernek spontán bevillan valami emlék és némán ülve arra gondol ez most miért jött elő ?
Okkal ? vagy csak úgy ? Furcsa , de minden valamire tanít minket , pölö : Lassíts ! Hová sietsz ? Mi lehet fontosabb dolgod mint a család ? sötöbö .

Veniam képe
Veniam on 2014. június 17. 17.01

Kedves Erika!

Milyen igaz ez a meglátás: " Rossz emlék is lehet "jó "
Valamiféle "varázslat" folytán, képes átváltozni!
Akkori és az utána következett időszak az életemben, nem csupán meghatározó, hanem mint egy SOS döntő is volt!
Ajánlok egy erről árulkodó verset: Árva szív : http://www.veniam.hu/vers122

Köszönöm, hogy velem tartott kedves Erika!

Bejelentkezés