Menü Bezárás

Az ajándék

Az ajándék

Igaz történet!

Egy téli hétvégén történt.
Az utak, járdák szélén egyméteres hóból épült hegyláncolatok tornyosultak mellettem, miközben fogtam édesapám kezét és mentünk a fóti Vörösmarty kultúrház felé. Hat vagy hét éves lehettem. Akkoriban még volt igazi tél. Akkoriban minden igazi volt.
Bár nem siettünk, nekem mégis úgy tűnt, mert igyekeztem lépést tartani apám nagyobb lépteivel. Ahogy közeledtünk, egyre jobban izgultam, de titkon más ok miatt, mint amiért meneteltünk azon a fagyos délelőttön. Engem jobban vonzott és érdekelt egy számomra varázslatosabb hely, ahol mindig annyi érdekes és tetszetős dolgot lehetett látni, hogy betelni sem tudtam vele. Talán most kaphatok onnan valamit! Ezt remélte a szívem. Örökkévalóságnak éreztem az utat, ami csupán tizenöt percnyi volt. Mikor megláttam az óriási épületet ahová tartottunk, felderült a kedvem, mivel tudtam ott vár engem a közelében álló csodákkal teli kis Trafik. Lenyűgözött, hogy mennyi minden el tud férni ilyen kicsi helyen. Színes árucikkek fedték csaknem a teljes felületét. Már ezt is varázslatnak véltem.
Sokan közelítettek a falu központjában lévő kultúrházhoz, amely, mint egy éhes óriás nyelte el az ártatlan kíváncsi gyermekeket és egyre inkább megtelt élettel. Mi mégis előbb a Trafikhoz mentünk, tán az én kedvemért. Boldog voltam, örömömben azt sem tudtam hova nézzek, mi tetszik jobban. Hamarosan hallottam amint sürget édesapám.
Na és ekkor megcsillant a fény az egyik messzebb csüngő színes tárgyon! – Azt szeretném – mutattam, s szóltam bátran és láss csodát édesapám szó nélkül meg is vette nekem, amire nem is számítottam, hiszen ritkán kaphattam valamit.
Mikor a kezembe fogtam, akkor jöttem rá igazán mit is kértem. Valószínűleg homokjárónak hívják és meglepően tapasztaltam, hogy tenyér méretű. Kisebbre számítottam.
Ahogy forgattam, nézegettem a csomagoláson keresztül, a kedvenc
mesefilmem, “Az idő urai” jutott az eszembe róla, pedig csak
részben hasonlított a film elején szereplő járműre, amivel az édesapa és korom béli gyermeke menekülnek a Perdide bolygón a gyilkos frölonok elől. Ettől lett számomra ez az ajándék még becsesebb. Magamhoz ölelve fogtam, úgy érkeztünk meg a kultúrházba, amely ezen a különleges napon egy mesejáték kedvéért színházzá alakult. Elől ültünk le és én kisvártatva megkérdeztem ki szabad-e bontanom. Miután engedélyt kaptam rá végre rendesen kézbe vehettem, ami csak fokozta az örömömet, ugyanis rugóztak a kerekei. A fantáziám azonnal beindult és a környezetem gyorsan átalakult ama dimbes-dombos kietlen tájjá, ahol szabadon kipróbálhattam mire képes ez a csodás járgány.
Közben mások is oda ültek mellénk és teljesen benépesült a terem, majd megkezdődött az előadás, de számomra nem volt semmi, ami kizökkenthetett volna a saját világomból. Néha ugyan beszűrődött egy-egy hang, de azt mindig beillesztettem a magam történetébe. Később, amint az lenni szokott szünet következett. Ez visszarántott a valóságba és feleszméltem. Először balra néztem édesapámra, utána jobbra és ekkor vettem észre a mellettem ülő fiút, aki engem, vagyis inkább az ajándékomat figyelte. Ettől megijedtem és gyorsan elrejtettem a szeme elől. A szünetben kimentünk a teremből.
Mikor visszatértünk a helyünkre, Ő ott volt. Elkezdődött a második felvonás és féltem elővenni az én csodajárművemet. Inkább színleltem, hogy a műsort nézem. Az eszem viszont egyfolytában azon járt, mikor folytathatom a játékot. Amikor úgy véltem, talán már nem figyel senki, akkor a kabátzsebből előcsempésztem és óvatosan nehogy valakinek feltűnjön, elindult a dombokon, dűnéken. Azonban hamarosan kiderült, mindhiába reméltem ezt az egyedüllétet. Érezni kezdtem magamon a fiú tekintetét. Egy ideig tűrtem, s így teltek múltak a percek, melyek már nem voltak olyan önfeledtek. Egyre inkább zavart a kéretlen néző. Kevésbé tudtam beleélni magam a játékba ezért abba is hagytam. Csak fogtam a kezemben a minden akadályt legyőző négykerekűt. Az a fiú viszont le se vette róla a szemét.
Aztán valami megmagyarázhatatlan belső késztetést érezve hirtelen meggondolatlanságra adtam a fejem. Felé fordultam és megkérdeztem tőle szeretne e vele játszani. A kérdés hallatán én is nagyon meglepődtem, rajta viszont még nálamnál is nagyobb
boldogság látszott és mivel igenlően bólintott, már muszáj volt átadnom neki életem legkedvencebb ajándékát, de megkértem, vigyázzon rá! Innentől kezdve fordult a kocka és én lettem a megfigyelő, amit pedig láttam azon elcsodálkoztam. Ahogy az a fiú játszott vele az szinte leírhatatlan. Tőlem is sokkal jobban beleélte magát. Egy darabig néztem, de az idő múlásával egyre inkább azt éreztem, zavarok, ezért inkább a színpad felé fordítottam a tekintetem. Így telt el legalább fél óra és én eléggé belefeledkeztem a műsorba, aminek aztán egyszer csak vége lett és mindenki tapsolt. Ekkor a fiúra néztem, aki úgy, mint én korábban, mit sem tudva környezetéről tovább játszott és újra elfogott a rejtélyes belső érzés és sugallat. Édesapám felé fordultam és megkérdeztem tőle, neki adhatom e, az ajándékomat. – Azt teszel vele, ami jólesik – felelte. A fiú már szomorúan arra készült, hogy visszaadja, mikor ezt mondtam neki:
– A tiéd, neked adom. Hirtelen rám nézett. Talán nem hitt a fülének, ezért megismételtem, amitől könnyes lett mindkét szeme. Szinte meg sem tudta köszönni a meglepetéstől.
Kifelé mentünk mikor egy néni meglátta mi van nála és kérdőre vonta. Édesapám megnyugtatta mondván: A fiam neki adta. Ezt hallván a körülötte lévő és távozni igyekvő gyerekek mind ránéztek és hangosan csodálkoztak. Nekem ekkor tűnt fel, hogy velük nincsenek ott a szüleik. Kiérve azonos irányba mentünk velük. Mi lemaradtunk, de láttam, amit bekanyarodnak balra és én ekkor ébredtem rá az igazságra ugyanis a Fóti Gyermekvárosba tértek vissza. A fiú állami gondozott volt. Ettől a felismeréstől valami megváltozott bennem. Olyan érzés fogott el, ami addig még soha. Egyszerre voltam végtelenül szomorú és nagyon boldog attól, amit cselekedtem. Édesapámra néztem és mosolyogtam. A hazaúton erről beszélgettünk.
Most már tudom, hogy valójában azért kellett aznap délelőtt elmennünk és Isten ekkor tanított meg arra engem, milyen érzés igazán szívből adni és jót cselekedni.

2021.12.15

Print Friendly, PDF & Email

Kattintson egyet, hogy mennyire tetszett:

Kattintson a csillagokra!

Arány: 5 / 5. Értékelték: 3

Még nem szavazott senki 🙁 Legyen Ön az első 🙂

A szerzõ köszöni, hogy olvasta szerzeményét! Ha tetszett, ossza meg másokkal és hívja meg ismerõseit, hogy legyenek õk is az oldal kedvelõi.

Figyelmébe ajánljuk:

Kosár tartalma:
Nincs termék a kosaradban!
További termékek
0