A jel

Már két órája ültünk az esztergomi Bazilika fáinak hűsítő árnyékában, és azt kezdtem érezni, hogy talán mégsem olyan jó ötlet kijönni a könyvekkel, mint azt gondoltam. Édesanyám, ki velem volt bölcsen nyugalomra, türelemre intett, és emlékeztetett rá, hogy semmi sincs véletlen, az sem, miszerint itt lehetünk és minden úgy lesz, ahogy annak lennie kell. Ezek után nem sokkal történt a következő:
Egy hatalmas fekete terepjáró állt meg a székesegyház mellett, ahová csak engedéllyel szabad parkolni, és egy nagytermetű férfi, egy törékeny hölgy és két kisgyermek szállt ki belőle. A szabálytalanságot és a férfit látva az első gondolatom, melyet ki is mondtam édesanyámnak az volt, hogy: – Na, Őt aztán biztosan nem fogja, érdekelni ez a könyv! – és ezzel részemről le is tudtam a látottakat. Ekkor még nem sejthettem mekkorát fogok tévedni, sőt, mint utóbb kiderült nem csak én! Körülbelül negyed óra telt el, amikor egyszerre csak ott termett a nagydarab, félelmetes külsejű ember, amin kissé meglepődtem. Köszöntünk egymásnak majd a kezébe vette A MAG NÉPE könyvet, melyet hanyagul lapozni kezdett, egyből a rovással írt résznél, amit látva gúnyosan elmosolyodott. Ekkor azt gondoltam, hogy igazam lesz Őt illetően. Kisvártatva megszólalt és megjegyezte, hogy ez így nem stimmel, mert őseink nem így írtak. Mindez kétszeresen is meglepett, hiszen azt gondoltam érteni se fogja mit tart a kezében, s talán ezért is éreztem úgy, hogy reagálnom kell rá és kifejtettem nézőpontomat, mely szerint részben igaza van, hiszen őseink hangjelei, rovásmódjai időben és térben egymástól részben eltérőek voltak, a szabályok pedig rugalmasok, ennek ellenére mégis nagyon hasonlóak, vagy akár azonosak, amely elég volt ahhoz, hogy mind el tudják olvasni egymásét. Ez a könyv, az őseinkkel való kapcsolatba lépésre ad egy lehetőséget, és jószándékom szerint segít visszaadni valamit MAGunknak, MAGunkból. Ekkor az addig hallgatag édesanyám az értésére hozta, hogy én vagyok a könyv írója. Egy kis csönd következett ami után újfent megszólalt az ismeretlen férfi, hogy vesz egyet, mert nem szeretett volna megbántani, mire én megkértem, hogy ezért inkább ne tegye, inkább hagyja meg másnak, akit valóban érdekel, sajnálatból nem az igazi. De Ő erősködött és egy MAG NÉPE könyvvel távozott, majd családjával együtt, kik a terepjárónál várták, eliramodott a fekete terepjáróval. Anyám ekkor megjegyezte: Na, fiam, már elsőre emberedre akadtál! Csönd lett, és én azon gondolkodtam, talán jobb volna érteni, olvasni ebből a jelből és most összepakolni, hazamenni.
Annak ellenére, hogy vettek egy könyvet, ennyire csalódott voltam. Így telt el tíz perc, és amikor én már pakolni kezdtem volna, újból feltűnt a terepjáró, és ami eddig a csalódottságom helyszíne volt, egy csapásra megváltozott. A férfi leparkolt és a könyvvel a kezében kiszállt, majd elindult felém. Ami ezután következett, azt míg élek nem felejtem el. Azzal kezdte, hogy bocsánatot szeretne kérni, mert elhamarkodottan ítélkezett, nem tudta, kivel és mivel áll szemben. Én ezen úgy meglepődtem, hogy kissé le is fagytam, majd azt feleltem, hogy ugyan, erre semmi szükség, és bevallottam neki, hogy bizony én is ugyanabba a hibába estem vele kapcsolatban. Ezek után sietve a zsebébe nyúlt és még két MAG NÉPE könyvet kért, na meg azt, hogy az egyikbe legyek szíves beleírni neki. Örültem ennek a kedvező fordulatnak, bár még nem igazán értettem mi váltotta ki benne, de mintha meghallotta volna a gondolataimat, mert válaszolni kezdett rá, miközben az újabb nyugtát állítottam ki neki. Elmondta, hogy nem messze innét meg kellett állniuk, és akkor elkezdte olvasni a könyvet, s már az első oldal után rájött, hogy vissza kell jönnie, helyrehoznia a hibáját, amit vétett, merthogy ennek a könyvnek óriási jelentősége van, és aki írta, az egy fontos személy. De még ennél is többet és nagyobb szavakat, jelzőket használt, mondott nekem, melyek hallatán zavarba jöttem. Látszott rajta, hogy mindent komolyan és nagy tisztelettel mond, határozottan, becsülettel, a szemembe nézve, melyből kiolvashatta mennyire jól esik szívemnek őszintesége. Ezután beszélgetni kezdtünk a könyvről, hogy miként és miért született, ami már egy teljesen más síkon folyt, mint az előző. Mikor megtudta, hogy édesanyám van ott velem odament hozzá, lehajolt, és könnyes szemmel megölelte, megköszönte neki, hogy megszült engem. Édesanyám örömében elsírta magát, amit látva elöntötte lelkemet a boldogság. Ezek után még percekig beszélgettünk a rovásírásról, az ősi múltról, amely közben én beleírtam az egyik könyvbe neki, a kérése szerint, majd úgy búcsúzott el tőlem, hogy még biztosan találkozunk. Miután távozott egyszeriben újra csend lett, és mi egy ideig nem tudtunk érdemben megszólalni. Hát így kezdődött, indult a könyvekkel való személyes megjelenésem az esztergomi Bazilikánál, és lett a jelből igazi, tiszta üzenet, hogy jó és szükséges az, amit, és ahogyan csinálok.

2020.08.01. Esztergom

Könyvek