Séta

Ez a vers, Latinovits Zoltán utolsó lehetséges gondolatait kívánja elmondani.

Az acélút mellett füstölgök, sétálok,
Magamban beszélek, magamon túl járok.
Csábító sínpárok hallgatnak végtelen,
Rágyújtok még egyre, álmatag képtelen.

Gondolkodom vélük milyen az ő sorsuk,
Mennyi jót és rosszat mér az ember rájuk.
Múlatják az időt, külön-külön tűrnek!!
A végtelenbe tartva, amott egyesülnek.

A vastáltos dobol, hallom, ahogy lüktet,
Próbatétel lohol, egy másikat küldtek,
Zajosan elsuhan az újabb feladat,
Felnyögnek, felsírnak kerekei alatt.

Ezek vagyunk mind, zakatolnak rajtunk,
S ha ezt kibírjuk, magunknak maradunk.
Minek is maradjak, kérdem, s felelek,
Tovább, ha bírom is, nekem úgyse kellek.

Mit kezdjek magammal, mit kezdjek másokkal,
Minek is törődni a ködszurkálóval.
Szeret is, érez is, akkor is hiába,
Feladta önmagát igaz valójába.

Kisírta, nevette, ki olvasta magát!?
Elszívta, elmondta, eladta önmagát!
Felélte, leélte széttépte belsejét,
Marja az öntudat szánalmas életét.

Sohasem tettettem, játszottam, mímeltem,
Jó magyar szívemből ontottam szerepem!
Be kell, hogy fejezem elpusztításomat,
Nincs ok, mi terheljen ezért majd másokat.

Nem vagyok ám hülye, tudom mit csinálok,
Gyötrelemből elég! Véggel szembe állok.
Hallom is a hangját, fütyül már a nóta,
Bátorság bajtársam színpadra fel koma.

Rágyújtok köztetek csábító sínpárok,
Megkopott lelkemmel más világba szállok.
Értelek tégedet Attila barátom,
Dobogó paripát, utadat választom.

Föltartom kezeim végső ellenségnek,
Egyetlen megváltó megsemmisülésnek.
Utolsó jelenés jön, a befejező,
Megadom magamat, ő a leleplező!

2012.10.15.