Székely mese
Elindult a székely nagy világot látni,
Isten áldásával szerencsét próbálni,
Még az erdőszélről vissza-visszanézett,
Könnyes búcsút intett a szülőföldjének.
Ment amerre vitte a szíve és lába,
Volt neki hűséges, bolhás útitársa.
Ettek és ittak a természet öléből,
Ég alatt aludtak, nem félve semmitől.
Járták a zöldellő hűsítő erdőket,
Mászták a barlangos, visszhangos hegyeket,
Mígnem csak egyik nap szembejött egy város,
Ott álltak, hol a múlt jövővel határos.
Tanakodni kezdett, mitévő is legyen,
Kikerülje, vagy tán arra kell, hogy menjen?
Sürgősen érkezett a rászabott válasz,
Hullócsillag fénye megmutatta lám azt.
Így kerültek oda, ahova még soha,
Magas házak közé, nagy sokadalomba.
De kedvükre való lett hamar a közeg,
Ismerősen beszélt az igyekvő tömeg.
Csodálkozva telt el majd az egész napjuk,
Estefelé kezdett korogni a hasuk.
A szegény székelynek üres volt a zsebe,
Na de a fejében annál több az esze.
Letette kalapját a tér közepére,
A kedvenc hangszerét fogta tenyerébe.
Megszólalt az ékes, magyaros muzsika,
A járókelőket felvidámította.
Feltűnt egy menyecske, különb, mint a többi,
Nem csupán a zene tetszett bizony néki.
A legény is persze rögvest kiszemelte,
Leendő mátkáját benne felismerte.
Miután a „persely” telítődni látszott,
Egyszerre csak csend lett, mert tovább nem játszott.
Odament a lányhoz megmondta a nevét,
Aztán azon nyomban megkérte a kezét.
Tétovázás nélkül hangzott el az igen,
Megcsókolták egymást, a szerelem ilyen!
A kalapnyi pénzből jegygyűrűket vettek,
Bejárták a várost, fogadóba mentek.
Reggel elindultak vissza Székelyföldre,
Maradt annyi, hogy telt utazós szekérre,
Amint haza értek, megörültek nekik,
Lakodalmat csaptak, mulattak reggelig.
Szorgalmasan éltek, házat építettek,
Aranyos és okos gyermekeik lettek,
Ha megkérték Őket, szívesen meséltek,
Mi és hogyan történt, hála az Istennek!
2020.08.28.
