Vendég a jövőből

Írta: Varga János Veniam

Kipakoltam a kerti asztalt és a két széket az udvarra, pontosan arra a helyre ahová a vendégem érkezését vártam. Jó házigazdaként, frissítő innivalóról is gondoskodtam, aztán leültem. Ránéztem az órámra, amit reggel kifejezetten a mai kísérlet kedvéért pontosítottam és állítottam be. Csupán percek voltak hátra a megadott időpontig, de én mégsem izgultam, ami valószínűleg annak volt a jele, hogy mélyen, legbelül nem igazán hittem az ötletem megvalósulásában. Inkább csak némiképp reménykedtem benne. Már ekkor azzal vigasztaltam magam, hogy rajtam kívül úgysem fogja senki megtudni, sikerült e vagy nem, na meg asztán úgyis ezt szoktam csinálni délutánonként fent a telken, pihenek a tuják hűsítő árnyékában. Annak azért örültem, hogy jól választottam meg ezt a napot, és az időjárás is kellemesen szép. Néztem, ahogy a szél fújdogálja a fák lombjait, melyek mögül elő-elő bukkan az őszi napsütés. Becsuktam a szemem, átadtam magam a pihenésnek, és rábíztam magam az órámra, ami majd úgyis jelez nekem. De ahogy telt- múlt az idő, kezdett az az érzésem lenni, hogy talán már meg sem fog szólalni, s én ezt kezdtem nem is bánni, mert jól éreztem magam, ahogy voltam. Aztán egyszer csak hangosan, úgy mintha bennem hangzana fel, megszólalt, és én riadtan nyúltam a karomhoz, megnyomni a némítógombot. Mire megnyugodhattam volna, újabb, még nagyobb ijedtség ért, mikor a velem szemben lévő üresnek hitt székre pillantottam, melyben egy számomra ismeretlen alak ült mosolyogva. Ösztönösen felordítottam, amire Ő nyugalomra intően felemelte kezeit, majd megszólalt. Azt mondta ne féljek, nyugodjak meg. Még jó, hogy köztünk volt az asztal, azt hiszem. Időt kértem tőle minderre és fejemet rázva hitetlenkedésemnek adtam hangot, mondván ez nem lehet igaz, biztosan álmodom, vagy puszta véletlen, ami történik. Ekkor azt mondta: Pontosan erre a reakcióra számított tőlem, annak ellenére, hogy én találtam ki ezt a különös ötletet, miszerint üzenek a jövőben valakinek, és arra kérem, hogy a múltban, egy előre megadott helyen és időben, legyen ott egy órányi beszélgetésre. Ennek hatására a szám is tátva maradt. Míg én meredten bámultam, Ő addig az asztalon lévő kancsóból egy pohár vizet öntött magának. – Friss forrásvíz – mondtam neki, amire igenlően bólintott és válaszolt: – Tudom – ami kissé ijesztően, de egyben ébresztően is hatott rám. – Hát persze – jegyeztem meg, s mivel bizonyítottnak véltem kilétét, úgy döntöttem, innentől kezdve, az ötletgazdához illően összeszedetten és nyugalmat sugározva fogok a helyzethez viszonyulni. Ennek jeléül én szintén öntöttem egy pohár innivalót magamnak, amit Ő megvárt, aztán koccintásra nyújtottam felé, amit készséggel fogadott, majd köszöntöttem. – Isten hozta, örülök, hogy elfogadta a meghívásomat. Aztán ittunk. Feltűnt milyen lassan, ízlelgetve fogyasztja. Ez elgondolkodtatott. Kisvártatva megszólaltam, és egyből azt kérdeztem, amit már előre kigondoltam, amire valószínűleg mindenki más is kíváncsi, hogy milyen a jövő?
Elmosolyodott és azt mondta, készséggel elmondja, hiszen ezért jött, de csak azzal az egy feltétellel, amiről tudja, teljesíteni fogom, miszerint nem adhatom tovább senkinek. Erre én: – Hát igen! Tudtam, hogy lesz, valami ilyesmi, de nem bánom, sőt talán jobb is így. A fejét csóválva felelt: – Ebben ne legyen olyan biztos! Előre figyelmeztetem, nem lesz könnyű ezt a terhet cipelnie! Most még eldöntheti, akarja e! Igyekeztem okosan felelni: – Azért van itt, mert a válaszom igen, akarom, valami belül azt súgja, tudnom kell. – Valóban- felelte. Ezek után belekezdett abba, mit hoz majd a jövő és én éreztem, ahogy percről percre egyre nehezebb a teher, amit rám tesz. Sokszor mondott olyat, amire fogadni mertem volna, de többször pedig olyasmit, amit álmodni se tudtam, mertem volna. Voltak közte hihetetlen vagy inkább érthetetlen dolgok is. Fél óra információátadás után, észre vehette rajtam a fáradtságot ezért abbahagyta. Ekkor kissé kábultan az órámra néztem, Ő pedig pontosan megmondta mennyit látok. Ez valamiért nem tetszett nekem. Valami gyanú féle támadt bennem. – Mi van, ha ez csak egy trükk vagy átverés? Ekkor tűnt fel az is, hogy kicsit furcsán beszél, fogalmaz, és mintha nem látnám tisztán a vonásait. Ehhez mérten tettem fel a következő kérdésem: – Kit tisztelhetek az Ön személyében? A válasz úgy érkezett tőle, mint egy előre betanult szöveg. – Kilétem mellékes, csupán annyi a feladatom, hogy itt és most a legjobb tudásom szerint válaszoljak a feltett kérdésekre. – Értem – reagáltam minderre, de közben feltűnt, hogy a felelet vége nem csupán nekem lett címezve, hanem bárkinek szólhat, majd tovább érdeklődtem: – Miért léptek kapcsolatba éppen velem? Szintén automatikusnak tűnt a felelet: – A kapcsolatfelvétel egyszeri és megismételhetetlen, oka ismeretlen, célja szintén. – Hát ez különös! – fakadt ki belőlem – Vajon miért? Vendégem furcsamód hallgatott. Újfent kérdeztem Őt: – Na és miként jutott célba az üzenetem a jövőben? Érkezett a válasz: – Az üzenet eredeti formájában maradt fenn az utókor számára és a létrehozó szándéka szerint jutott célba. – Ennél azért lehetne egy kicsit konkrétabb is! – jegyeztem meg, amire Ő: – A jövőben pontosan ott találtak rá, ahol hagyta, és azok, akiknek és amilyen célzattal szánta. Minden úgy történt, ahogy Ön előre remélte és eltervezte, bármilyen hihetetlen is. A hallottak valamelyest eloszlatták a kétségemet, hogy esetleg álmodom ezt az egészet, de persze nem teljesen. Valami fizikai bizonyítékra lett volna szükségem, hogy elhiggyem, ezért erre irányult az érdeklődésem. – Valamivel alá tudná támasztani mindazt, amit állít? Természetesebbnek tűnve válaszolt: – Ugyan mivel tudnám, hiszen bármi, a test által érzékelt dolog ugyanúgy kétségbevonható, mint az érzések és a gondolatok. – Ezt el kellett ismernem: – Hát igen, valóban! Semmiben sem lehetünk biztosak, se most, se korábban, sem a jövőben. Akkor nem maradt más, csak az érzékelésen, érzéseken és gondolatokon túli hit. Kisebb csönd következett, majd az ismeretlen vendég a jövőből egy kérdéssel fordult felém: – Milyen érzés ebben a korban élni? Gyorsan túl tettem magam a meglepődésen és igyekeztem őszintén felelni:
– Azt hiszem jó, annak ellenére, hogy az ember a korábbi gondjait, s bajait minduntalan újabbakra cseréli fel és így folyton küszködik. De ahogy a jövőt már ismerem, ez később is így lesz. Viszont ami a fejlődést jelenti, szerintem ez a folyamat egy ponton megfordul és végül minden a múltba tér majd vissza, úgymond bezáródik a kőr és akkor ez a jelen is már a jövőt fogja jelenteni. Minden újra és újra ismétlődik. Most talán az a legjobb, hogy az élet alapfeltételei még természetes módon adottak. A víz, a föld, az élelem és a levegő. Na persze nem mindenhol egyformán. – A vendégemre pillantottam, aki mintha halványodott volna. Ekkor az órámra néztem, mely szerint már csak egy perc volt hátra az időnkből, ezért gyorsan feltettem neki az utolsó kérdésemet: – Mikor fogok meghalni? – Azt láttam, hogy mozog a szája, viszont a hangját nem érzékeltem, így közelebb hajoltam, de hiába. Ekkor fel akartam állni a helyemről, amire képtelen voltam. Valami rejtélyes erő nem engedte. Közben, mintha fényszóróval világítottak volna a szemembe, ami teljesen elvakított. Ekkor meghallottam az órám hangját, amely egyre hangosabban szólt. Egyszer csak elengedett az az erő és sikerült megmozdulnom, s a fény is alábbhagyott. A karomra néztem és lenémítottam az órát. Körbe néztem és minden olyan volt, mint a vendégem érkezése előtt. – Elaludtam volna? – Az óra annyit mutatott amennyire a jelzést beállítottam. Ezek szerint a kísérlet mégsem sikerült, amiért először csalódottságot éreztem, mit igyekeztem elhessegetni, arra gondolva, hogy úgysem hittem benne. Felkeltem hát a helyemről és bementem a faházba egy kávét főzni. Közben emlékeztem és elmélkedtem a történteken. – Talán érdemes lenne legalább megírni az utókor, a jövő számára ezt a történetet, hátha érdekesnek fogja találni valaki. Már túl hosszúnak tűnt az idő, amíg lefő a kávé, ezért a falon lévő órára pillantottam és meglepett, meg is ijesztett az, amit láttam. Pontosan egy órával később volt rajta, mint a karórámon. – Hát ez nagyon különös! – mondtam ki hangosan. Lehet, hogy mégsem álmodtam?
Íme a hátra hagyott üzenet: Meghívás (Az olvasáshoz kattints ide)

2023.09.04.