A szomorú fűzfa története

Sajnos arra már nem emlékszem, hogy melyik nép meséje volt és mi lehetett a címe. Igazából csak arra emlékszem, hogy egy megható történeten keresztül mondta el, hogy miért is lett szomorú a fűzfa és vált a beteljesületlen szerelem jelképévé!
Felhasználva azon kevés részleteket, melyekre emlékszem és hozzátéve a magamét írtam meg a szomorú fűzfa történetét, átmentve a kíváncsi olvasók és az utókor számára!

Valamikor régen, valamely korábbi korban történt, hogy egy fűzfa állott az ezüstfényű tó szélen, már jó ideje, melynek ekkor még nem lógtak ágai a föld felé oly szomorúan úgy, mint azt manapság látni, hanem épp ellenkezőleg. Az égnek meredve szívták magukba szüntelen a Nap éltető erejét és gyűjtötték azt a fa tömör belsejébe, elraktározva a szűkebb téli időkre.
Egyszer aztán, napnyugta tájban, egy szép szál fiú jelent meg a lomb alatt és türelmetlenül várta azt a csodaszép lányt, akit végtelenül szeretett, és aki Őt viszont ugyanúgy szerette! Nem telt el sok idő és meg is érkezett lopva a titkos találkozóra, s rögtön egymásba borultak ott a fűzfa tövében. A fűzfa örült ennek és onnantól kezdve nap, mint nap azt várta, hogy újra ott legyenek nála, eljöjjenek hozzá.Aztán a sokadik boldog alkalommal, egy feléjük közeledő kisebb lovas hadseregre lettek figyelmesek, az élén egy feketébe öltözött, emberi testbe költözött a féltékenységtől dühös gonosszal, aki azért kereste őket, hogy véget vessen boldogságuknak, mert ha az övé nem lehet a lány, hát másé se legyen! A szerelmesek rémülten, tehetetlenül, összezárt szemekkel, egymást átölelve várták a szomorú sorsukat! A fa viszont mindezt nem bírta tehetetlenül tűrni, és a leveleitől sűrű ágaival eltakarta testüket a dühöngő gyilkos elől, aki így nem vette észre őket, mikor elszáguldott mellettük! Amint elhalkult a lovas sereg zaja, a lány és a fiú kinyitotta a szemét és az örömtől könnyezve csókolták meg egymást, majd csodálkozva néztek a fűzfára és megköszönték neki az életüket!
Ettől kezdve, minden naplementekor így óvta őket a jóságos fűzfa!
Ám egyszer nem túl messziről, a közeli domboldalról látta mindezt egy irigy és kapzsi öregember, aki a busás jutalom ellenében sietett is mindezt elmondani a féltékenység gonosz urának, akiről köztudott volt, hogy miért keresi a lányt és a fiút, ezért az nem is késlekedett rögvest cselekedni! Álruhát öltött és elindultak oda, ahol az öregember látta a szerelmeseket és lesben állva vártak rájuk! Előbb a fiú érkezett meg, majd nem sokra rá a lány is, ki csókkal köszöntötte kedvesét, a fa pedig eltakarta őket a világ elől. Ekkor a gonosz dühében fújtatni kezdett és a mellette lapuló, rajta gúnyosan nevető áruló száját befogta és lassan belemerítette tőrét, megforgatta szívében, majd kihúzta belőle és a saját ruhájába törölte a sötét vérét.
Aztán vörösen izzó szemekkel elindult a szerelmesek felé. Úgy tett, mint aki csak arra jár éppen. A fa nem ismerte fel, s ezért nem is gyanakodott rá. Mikor a közelükbe ért és hallotta, ahogy szerelmet vallanak egymásnak, már nem bírta tovább visszatartani gyilkos indulatát és előrántotta kiélezett tőrét, rájuk rontott teljes haragjával és mindkettejük életét kegyetlenül elvette. Mikor befejezte szörnyű tettét és teljes csönd lett a szél erősen fújni kezdett, beborult az ég és villámok kezdtek lecsapni a mennyből! Ekkor elejtette fegyverét és rettegve futásnak eredt, hátrahagyva szörnyűsége bizonyítékait a szerelmesek vérbe fagyott élettelen testét! De nem jutott messzire! Az egyik villámcsapás elégette őt. Az ég ezután hirtelen kitisztult, a szél is elhallgatott és a villámok sem csapkodtak már odafentről! A fiú és a lány sápadt teste még mindig a fűzfa tövében feküdt. A szerelemtől vöröslő vérüket beitta a föld, és a fűzfa gyökere, a tetemüket benőtte a fű. A nap eltűnt a horizont alatt, a hold pedig nem kelt föl azon az estén! Még sosem volt oly sötét az éjjel, mint akkor! Mire felvirradt a hajnal a lány testének helyén egy csodálatos vörös rózsa volt, a fűzfa pedig minden ágával Ő felé hajolt, de soha többé nem érhette el!
A fiú és a lány lelke örökre beléjük költözött.

VÉGE.

2018.10.22.