A legszebb karácsony
A ház még csendes volt, csak a konyhából kiszűrődő zajok árulkodtak arról, hogy valaki már nagyon is ébren van, s javában készülődik.
No és még valami!
A frissen sült bejgli csábító illata, mely a lépcsőn felfelé igyekezve meg sem állt a gyermekszobáig, ahol még javában aludtak a pihe-puha ágyukban annak apró és angyalian szép lakói.
Ez a huncut illat beszökött az ajtó alatti résen, aztán felkúszott a lelógó, hófehér takarón az ágyra, ahol egy kis kacskaringózás után, rátalált a két pisze orrocskára. Beléjük bújva megcsiklandozta őket és az addig békésen szuszogó kislányok orcáira mosolyt csalt. Egy darabig így feküdtek hangtalan és mozdulatlan egymás mellett, aztán egyszer csak az apróbbik a selyempizsamájában feltérdelt és kibámult az ablakon, majd csodálkozva megszólalt!
– Odakint esik a hó!
Ezt hallva a nagyobbik is kibújt a takaró alól és már együtt nézték ki az üvegen. Egy ideig szótlanul bámulták a hóesést, majd az idősebbik hirtelen kiugrott az ágyból, gyorsan belebújt a meleg papucsba és az illatot követve, elsietett. A kisebbik persze rögtön utána eredt és éppen beérte testvérét, mikor a lépcső aljára értek, így egyszerre toppantak be a konyhába, ahol megpillantották a szépséges és vidám édesanyjukat, ahogy kedvenc kötényében derűsen serénykedik és közben a Kiskarácsony- nagykarácsonyt énekelgeti a mindig oly tisztán csengő hangján, melyen minden este dalolni szokott nekik elalvás előtt!
– Hát ti már felébredtetek?
Nézett rá szeretetteljes mosollyal gyermekeire, akik nyomban odarohantak hozzá és átölelték őt.
– Jaj-jaj! – kacagott fel széttárt lisztes kezekkel.
Jó reggelt kívántak egymásnak és mikor már épp azt kérdezték volna, hogy hol van az apukájuk, abban a minutumban azt lehetett hallani, ahogy nyílik a bejárati ajtó. Mind odasiettek, majd nagy hirtelen megtorpantak.
Egy hatalmas fenyőfa állta el az utat, mögüle dobogás hallatszott és mintha csak a fa mondaná a következő hangzott el:
– Mindenkitől kérek egy puszit!
A lányok elmosolyodtak a legkisebbtől a legnagyobbig és együtt megkerülték azt a tökéletes fát, amely mögött ott állt az az ember, akit Ők mind úgy szerettek.
A nagy puszilkodás után leültek reggelizni. A forró tea, kakaó és aprósütemény mellett az apuka elmesélte nagy kalandját az erdőben, hogy az állatok csak ígéret fejében engedték elhozni neki ezt a fát, mely szerint egész télen át, visz majd nekik elegendő eleséget cserébe.
Csodálkozva hallgatták végig ezt a valószínű történetet.
A csodás reggeli után mindenki nekilátott saját dolgának.
A kislányok megmosakodtak, szépen felöltöztek, rendet raktak a szobájukban, elpakolták kedvenc játékaikat, majd segédkeztek édesanyjuknak a konyhában sütni, főzni és mézeskalácsot díszíteni.
Az édesapa pedig megfaragta a fa tövét, aztán pedig odakint elhordta a friss havat az útról. Izgalommal telt az idő és folyt a lázas készülődés a szentestére.
Kora délután az ünnepi étel csodás ízeiben merült el a család valamennyi tagja és az anyukát nagyon megdicsérték. A bőséges ebéd után együtt díszítették fel a fát a szebbnél szebb csillogó díszekkel a nagyszoba ablakánál, aztán mindenki jól felöltözött, csizmát húzott, hogy egy kellemes közös sétával töltse el a délutánt. Ám mielőtt elindultak volna, a kis hölgyek visszaszaladtak és rövid idő elteltével teli kosárkákkal tértek vissza.
– Ezt visszük az erdőbe, ahogy azt megígérted az állatoknak apa! – mondták szinte egyszerre.
A szülök egymásra néztek és összemosolyogtak, apu pedig egyetértően bólintott.
Odakint nagy pelyhekben hullt a hó és a tájat ellepte a téli takaró.
A gyerekek türelmetlenül előre siettek.
Az anyuka utánuk szólt:
– Várjatok! Bent felejtettem a kesztyűmet, csak egy pillanat.
Így is történt, nemsokára visszatért és máris a lányok után siettek, akik már az erdő szélénél jártak. Onnan együtt mentek tovább be a sűrűbe.
– Na, innét hoztam a fát! – mondta az apa.
– Hát akkor talán itt kellene hagyni az eleséget! – szólt az édesanya.
A kislányok így is tettek és kiszórták, amit korábban otthon a kamrában összeszedtek.
– És mikor jönnek érte az állatok? – kérdezték.
– Hát, majd ha mi elmentünk innen, ugyanis félnek az emberektől. – magyarázta az apuka.
Elindultak visszafelé, de kerülő úton, hogy a lányok kijátszhassák magukat a nagy hóban, addig a szüleik egymásba karolva beszélgettek.
Már sötétedett, amikorra hazaértek.
A karácsonyfa fényei szépen világítottak az ablakban.
– Hú de jó itthon a melegben! – szólta el magát az anyuka.
A kislányok belestek a nagyszobába és izgatottan kiáltozni kezdtek:
– Jaj, Istenem!
– Itt járt a Jézuska!
– Gyertek gyorsan!
– Nahát! – csodálkozott az apuka, s az anyuka és mire beértek a szobába a lányok már bontogatni kezdték volna az ajándékokat, ám ekkor az apjuk rájuk szólt határozott, de kedves hangján:
– No-no! Előbb imádkozzunk és köszönjük meg a jó Istennek, hogy szeretetben, békességben és biztonságban élhetünk.
Miután ez megtörtént a csomagolópapírok csak úgy szálltak a magasba s az öröm ujjongó hangjai töltötték be az egész házat és vele együtt valamennyiük szívét is!
Mindenkin látszott, hogy nagyon boldog és nem csupán az ajándékok miatt, hisz azok semmit sem érnének szeretetteljes család nélkül, amit semmi sem képes pótolni.
Vége.
Ezelőtt is sokszor láttam már sírni édesanyámat, de ez most más volt!
Fájdalommal teli könnycseppek csordultak ki fátyolos szemeiből és gördültek le a betegségtől elgyötört sápadt arcán.
Csendben megöleltük egymást mi hárman, abban a hideg, dohos, sötét bérlakásban, miután ezzel a mesével ajándékozott meg minket drága édesanyánk december 24.-én, melyet minden erejét összeszedve, előző éjjel az utolsó gyertyaláng fényénél görnyedve írt nekünk!
Másnap két kocsi érkezett.
Az egyik fehér volt és értünk, gyerekekért jött, hogy elvigyen minket az árvaházba.
A másik fekete volt és az anyukánkért érkezett.
2015.12.19.