Már ennyien látogattak meg minket:

Szavazás

Hogyan értesültél erről az oldalról?

Kedvelőink

Banneradatok

A tízes út

atizesut
2013. október. 12. 14 óra körül

 

Ahogy végre valahára nekitámaszthattam a dugig megpakolt, szatyrokkal teli drót szamarat a kórház kopott kőkerítésének, az felért egy kisebb feloldozással.
Ezzel egy időben felszakadó sóhajom igyekezett igazolni elgondolásom helyénvalóságát, miszerint jó ötlet volt ide szervezni a rögtönzött találkát, melyre valóban szükség volt. Nem vagyok bizonyos abban, hogy baj nélkül sikerült volna felcipelni a nagybevásárlás terheit drága szüleimhez, csak azért, hogy átadhassunk az új akváriumukba beszerzett Pajzsos harcsát, amit jó anyám szopkodósnak nevezett el.
Mivel azonban felmerült annak a lehetősége, hogy elkerülhetjük egymást, mert a kórháznak két bejárata van, és azt elmulasztottuk tisztázni, melyiknél találkozzunk, ezért életem párja, ki velem szenvedett eme málhaúton, volt szíves kedves édesanyám elébe sietni, s ily módon kijavítani ezt a mulasztást.
Így hát ottmaradtam egyedül.

Várakozásom közepette igyekeztem kipihenni a fáradalmakat.
Éppen alábbhagyni látszott a lihegésem, amikor a velem szemben elterített parkoló közepén, egy újnak látszó, ezüstszínű autó állt meg lassan.
Kisvártatva egy hajlott korú, vékony úr szállt ki belőle, amolyan régebbi szabású öltönyben, amely láthatóan kissé már nagy az ő termetének.
Olyan volt ez az egész, mintha a múltból lépett volna elő. Járműve se illett hozzá, nagyon különbözött tőle. Inkább egy konflist tudtam volna elképzelni helyette.
Amint becsukta az ajtaját, felém fordult.
Ekkor ugyan még elég távol volt tőlem, de vonásai ennek ellenére mégis ismerősnek tűntek nekem. Ahogy közeledni kezdett felém, kisebb megdöbbenésem közepette is felismerni véltem személyét, s még mielőtt beszélt volna, már majdnem biztos voltam benne, ki is érkezik meg pillanatokon belül hozzám.
Mikor ez megtörtént és a kezét nyújtva megszólított közismert, bársonyosan művészi hangján, akkor minden maradék kétségem végleg elillant.
Mily meglepő, de ezt mondta először:
– Jó napot!
S ahogy ekkor szokás, rázni kezdte a kezemet fel és le, azon a már becses emlékeket simogató szép őszi délutánná lett októberi napon.
Majd így folytatta:
- Elnézést kérek, meg tudná mondani, hogyan találok rá a tízes útra, kérem?
Természetesen igyekeztem értelmesen megfelelni, de inkább azt szeretném összefoglalni, milyen gondolatok, érzések ébredtek bennem, abban a pár elnyújtott másodpercben, eme váratlan esemény kapcsán.
- Elcsodálkoztam azon, mi is történik éppen velem. Milyen hihetetlen helyzet is ez, amibe kerültem. Itt áll előttem, a kezemet fogja, és hozzám szól egy általam oly sokra tartott, s szeretett neves színművész. Közvetlen közelségével engem is részesít az őt körüllengő valódi tehetségből, rendkívüli, igaz tudásból, bölcselkedő jó szellemiségből, tartalmas, nehéz nagy múltból. Megérint misztikus kivételes személyiségével.
Az én szememben, ő egy olyan istenadta képesség birtokosa, amely révén azt a küldetést teljesíti, miszerint gondolatokat ébreszt, érzéseket táplál másokban játékával, így betöltve az űrt az emberek lyukas lelkeiben. Ez a „közvetítés” tisztsége az egyik legnehezebb és a legszebb hivatás a földön.
Előttem állt az egykor oly híres magyar színművészetből megmaradt, egyik leghitelesebb, legnagyobb képviselője, testet öltött történelme, aki oly sok mindent megélt s látott egy „szebb” korban, ami mindenképpen szebb annál, mit manapság megélünk, s amit még meg kell, hogy éljünk!
Hálát adtam az úrnak egy rövidke fohásszal, amiért erre a jutalomra méltatott.
Mivel kezdte észrevenni, hogy igyekszem elnyújtani a pillanatot, kérdően mutatni kezdett egy irányba, melyre én készséggel reagáltam, de belül ezt gondoltam:
- Hmm. Bár elmondhatnám, elbeszélgethetnék vele ezekről. Ha tudná mily értékes pillanatok ezek nekem.
De láttam rajta, hogy neki nem alkalmas erre, sem az idő, sem a hely, sőt talán számára már nincs is olyan alkalom. Így hát hangot adtam abbéli örömömnek és tiszteletemnek, amiért összehozott vele a sors és eligazítottam merre induljon el.
A többiről pediglen hallgattam.
Mikor barátságos búcsút vett tőlem, ismét kezet fogott velem, s ezzel megint átadott nekem egy darabot az ő világából anélkül, hogy tudott volna róla.
Hátat fordított és visszaindult kissé sietősen a járművéhez.
Ebben a pillanatban, mint egy filmvígjátékban, megérkeztek azok, akikre mindeddig valójában vártam, és akik ha hamarabb érkeznek, akkor tanúimmá lehettek volna ebben a kivételes történetben. Így viszont csak azt láthatták, ahogy lágyszívű mosollyal az arcomon bámulok utána. Elmondtam nekik mi történt, miközben ő elhajtott ezüstparipáján és én már nem is éreztem fáradtnak magamat.

Hazafelé tartva, a történetet ízlelgetve felötlött bennem pár új érdekes gondolat.
- Függetlenül attól kinek kapcsán is merül fel ilyesmi, milyen szokatlan, hogy ebben a mai modern világban van még valaki, aki kérdezősködéssel kér útbaigazítást, és nem pedig holmi ketyerét, GPS-t használva próbál egymaga boldogulni eltévelyedése esetén.
Pláne érdekes, ha olyan valakiről van szó, akiről azért feltételezhető, hogy megengedhetné magának ezt a fajta kényelmet, ha akarná.
Tán az is lehet, hogy telefonja sincs.
- Azt is átgondoltam mennyi mindennek kellett úgy alakulnia, hogy ez a kis história megeshessen velem. Hmm. Vajon miért kellett így lennie.
- Na és persze azon is elelmélkedtem, vajon miért is nem ragadtam meg ezt a talán vissza nem térő rendkívüli alkalmat arra, hogy közöljem vele, amolyan poéta lélek, íróféle volnék, s ily módon talán rokonlélek, aki nagyon örülne annak, ha irományairól véleményt mondana, ami a szerző számára nagyon sokat jelentene, és valószínű építően hatna tollforgatására.
Tényleg miért nem említettem meg ezt? Na de hogyan is lehetett volna rátérni?
Talán, ha lett volna névjegyem, akkor odaadhattam volna neki.
Hát igen.

Szóval így történt meg velem, hogy Bács Ferenc színművész úr pont tőlem kért útbaigazítást Esztergomban, merre is találhat rá a tízes útra.

 

2013.11.05.

 

Értékelje a verset, hogy mennyire tetszett: 
Átlag: 4 (1 szavazat)

Bejelentkezés