Bolyongó lélek

Bolyongó lélek

Bolyongó lélek

Nem kellett, és nem is lehetett volna rajta segíteni.
Tudom.

Csak húzta, vonta maga után kicsi kocsiját szakadatlanul a hajlott hátú, öreg, szótlan úr.
Ódivatú sapka volt fején, s megnyúlt, elnyűtt, szürke ruha vékonyka testén.
Eljött az az idő, mikor csodálkozva néztem, ahogy a faluban, jött és ment serényen, s szegényen.
Csak papírhulladékot gyűjtött, semmi mást.
Bár legbelül elöntötte szívemet a szomorúság, amint bámultam őt, de mégis oly mókás volt, ahogy a kocsin az a sok papír zakatolt, s ez arcomra mosolyt festett.
A kisebb-nagyobb kartonok, dobozok csak úgy ugráltak fel s alá, mikor szekerét áthúzta egy-egy gödrön, buckán. Kocsiját valaki összetákolhatta, talán ő maga, a két talicskakereket bizton megismertem alatta. Afféle korlátszerű keret is volt kőrbe a kocsi tetején, hogy a mások által kidobott szemétből még több elférhessen rajta.
Az elejéből pedig olyan rúd nőtt ki egészen a kérges tenyeréig, melynek a végét egy másik, rövidebb szelte át úgy, mintha csak egy nehézkes vas feszület lenne, mellyel még az ég is azt kívánta jelezni, mily keserves és nyomorult sorsot rótt ki neki az élet itt a lenn földön!
Ezt a rozsdás keresztet a háta mögött markolva haladt mindig előre, többnyire a földdel borított utakon.

 

Soha senki nem bántotta,
Még csak meg sem szólította.
Baktatott némán, meredten,
Keresztjét húzva szüntelen.

Soha senki nem kérlelte,
Mesélje el emlékezve,
Fiatalon ki volt egyszer,
Miként lett Ő szegény ember?

Soha senki meg nem szánta,
Semmi jóval nem kínálta.
Teste, lelke meghajolva
Vajon hol tért nyugovóra?!

 

Kicsit távolabb onnét, ahol laktunk, volt egy MÉH telep.
Napjában többször is odavitte a szorgos munkával összeszedett hulladékot.
Sosem koldult, kéregetett.
Kocsmába sem járt, ezt tudom biztosan, mert én ott gyakorta megfordultam akkoriban szinte valamennyiben, persze legtöbbször titokban, mégpedig azért, hogy kedvemre videojátékozhassak a megspórolt uzsonnapénzemből.
Ott vele soha nem találkoztam!
Semmi mást nem tett reggeltől estig, mint járta a falut és gyűjtögetett szorgosan, mint a hangya az élelmet.
Mindig az út szélén közlekedett.
Sosem szorították le onnét, vagy dudáltak rá, hanem inkább csak pont annyira lassítottak mellette, hogy kis ívben kitudják kikerülni őt és rakományát!

Sosem fogom elfelejteni azt az egyszeri pillanatot, amikor tőlem nem messze megállt egy percre és elengedte vaskeresztjét.
Akkor történt meg először, hogy igazán figyelemmel fordultam felé, amelyről Ő ekkor még nem tudott.
Szívembe örökre bevésődött az a végtelenül szomorú pillanat, az igazsággal való szembesülés, mely gyermeki lelkem legmélyére hatott és ott ébresztő erővel sújtott le az addig oda szőtt valóságról alkotott képzeletemre!
Merthogy, ugyanolyan derékban meghajlott, kis öreg emberke maradt.
– Te úr Isten! gondoltam. – Hát olyan régóta él így, hogy már nem képes többé felegyenesedni.
Aztán remegő kezével a zsebébe nyúlt és elővett egy fehér rongydarabot, amibe belefújta öreg, göcsörtös orrát.
Nem kapkodott vagy sietett, nem is kellett, de nyilvánvalóan nem is tudott volna.
Mikor végzett összehajtogatta és épp eltenni készült, amikor lassan felém fordította tekintetét és az enyémbe merült vele!
Megrázó érzés volt. Egyenesen a tudatomig hatolt.
Rájöttem, hogy egyedül csak én látom Őt igazán ezen a szánalmas világon!.
Szemében élete fájdalmas valóságát láttam.

Nem léteznek számára többé az emberek.
Csak házak, utak, terek, szekérnyi szemetek.
Emlékek közt bolyongó lelke, már elveszett.

 

2011.12.14.

Print Friendly, PDF & Email

Kattintson egyet, hogy mennyire tetszett:

Kattintson a csillagokra!

Arány: 4.3 / 5. Értékelték: 6

Még nem szavazott senki 🙁 Legyen Ön az első 🙂

Köszönjük, hogy értékelte a bejegyzést!

Lentebb görgetve újabb olvasnivalókat talál!

A szerzõ köszöni, hogy olvasta szerzeményét! Ha tetszett, ossza meg másokkal és hívja meg ismerõseit, hogy legyenek õk is az oldal kedvelõi.

Figyelmébe ajánljuk: